Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riport Makovecz Imre építésszel

A legjobb befektetés maga az ember...

2000. 04.

 

Interjú Makovecz Imrével
A legjobb befektetés maga az ember

Ki alkalmas együttműködésre? Csak az az ember, akinek belső ereje van, aki szabad. Aki nem szabad, az alkalmazkodik és bosszút áll… Hazudunk, amikor azt mondjuk, nem számít a pénz… A magyarországi vállalkozók, vállalkozások legnagyobb része minél több pénzt haza akar vinni… Ma az országban a jogszerű de nem erkölcsös kategória jellemző…

A fenti, gondolkodásébresztő kijelentések apró mozaikszemcsék Makovecz Imre előadásából, amelyet a Szabad Főiskolán 2000. január 8-án tartott. Néhány hét múlva négy hallgató munkahelyén kereste fel a neves építészt, s igyekezett az előadást beszélgetés formájában feleleveníteni. Nem kellett sokat kérdezni...

Nincstelen ország

– Azért kell „ádámésévánál” kezdeni, mert otthon a gyerekeket nem tudják megtanítani, hogy mit is kezdjenek a pénzzel. Miért? Azért, mert Magyarország nincstelen – mondja Makovecz Imre. – Nagyon egyszerű. Ha valakinek – jó esetben – van egy telke, azon egy háza, ezen kívül a világon semmije sincsen. Az ország lakosságának több mint 50%-a így él vidéken, ahol semmi sincs, tehát se ipar, se semmi, mert ami volt, azt már rég tönkretették… És hogy áll egy szülő, amikor a gyerekét arra kellene megtanítania, hogy mi a pénz?! Nincstelen ember erre nem képes. Egy stabil alkalmazotti viszonyban élő ember csak alkalmazotti szempontból tud a gyerekének átadni abból valamit, hogy számára mit jelent a pénz.

Apaimágó és gyűlölet

- Hogy történik a nevelés? Hát nem dumával, hanem példával. Mert a gyerek utánzással tanul. Nem az a lényeg, hogy mit magyaráz az apja, hanem az, hogy milyen az apja. Na most, ha azt látja, hogy az apja így tud bánni a pénzzel, akkor ő is így tud bánni a pénzzel. Nehezíti a helyzetet, hogy az országban általános az egyke, és a másik pedig, hogy a szülők elválnak. Ez egy alapvető kérdés.
Sajnálom, megint „ádámésévánál” vagyunk pénzügyben. Az a gyerek, aki a vasárnapi láthatás viszonylatában van az apjával, és az anyjával él, s az anyjától mást se hall, mint: „Az a rohadt apád már megint nem adta meg azt a pénzt, amivel…” stb., akkor mi a pénz? A pénz összekapcsolódik egy apaimágóval, s egy gyűlölethez is kapcsolódik. Végig lehet gondolni, milyen lesz a gyerek viszonya a pénzzel. A soha el nem érhető és a soha nem elég fogalma születik így meg.

Magyar szindróma

– Szóval a családok szétrobbantása, és ennek tükrében a pénzhez való viszony, ez szindróma szintű Magyarországon. Mert kiből lesz vállalkozó? Ki az, akiben bátorság van, aki nem szarja össze magát az első kudarcra? Az, aki egy férfias karakterben vagy férfias formában lett fölnevelve. Ha ezt a formát – amit az apa ad a családban, és az anya a belső tartalmat adja ehhez – nem kapta meg, akkor hogyan legyen belőle vállalkozó? Ebből a típusból lesznek a nyakkendővel, nyakkendőtűvel, rövid fehér ingben kíméletlenül taposó alkalmazottak – a mai harmincévesek. Akiknek reménye sincs arra, hogy önálló vállalkozásba fogjanak, viszont kíméletlen álférfias erővel taposnak egy feltétlen engedelmesség ernyője alatt.
Erre az embertípusra van szüksége a Nyugatnak. Itt, ebben a provinciában, bizony erre. Felületességre, amely abban jelenik meg, hogy valaki arra büszke, hogy átutalási betétszámlán kapja meg a fizetését. Persze, mert a másik nem tudhatja meg, mennyit. Miből lehet tudni, hogy valakivel elégedettek vagy valakivel nincsenek megelégedve? Nem mondják meg.

Arany és Istenkirály

– Ez a dolog egyik oldala. Ugyanakkor a pénz tartalma és funkciója alapvetően semmit sem változott hosszú ideje. Ha ennek a pénznek a valós tartalmát keressük, akkor ehhez bizonyos történeti áttekintésre, ismeretekre van szükség. Mi volt száz, háromszáz, ezer vagy háromezer évvel ezelőtt a pénz jelentősége? Tudni kell. Akkor a pénznek a hitelét mi adta? Az Istenkirály. Mert az ő arcképét nyomták rá. És aranyból volt. A Nap féméből (az értéktelenebb, de az még mindig pénz volt, mondjuk ezüstből).
Mindez hordozott egy olyan univerzális tartalmat, amely a pénz univerzális funkcióját adta. Hordozott egy olyan általános értéket, amely fölötte állott a különböző megtermelt javaknak. Mondjuk Szent István pénzét lehetett használni az akkori ismert világ bármely pontján. Más ez a konvertibilitás, mint a mai papírpénzé. Az aranypénz az aranypénz, és Szent István az Szent István. Ezt egy német grófságban, egy germán vagy talján területen ugyanúgy lehetett használni.

Különös kapcsolat

– Nem volt tőzsde, ahol a pénz mint áru szerepel. A pénz nem áru volt, hanem az áru fölött elhelyezkedő, valóban egyetemes értéket próbált megjeleníteni. Azt a pénzt nem szórták úgy el. Ma sem szórja az ember a pénzt, mégis másként viszonyul a papírpénzhez, mint ahogy viszonyult annak idején a zacskóban vagy valami szütyőben elhelyezett aranyhoz. Hogy az ember a pénzhez reálisan, elemi módon viszonyul (ahhoz a pénzhez, amely általános értéket hordoz), tehát vonzza a szemét, fontos számára, tudja, hogy egy általános kapcsolati rendszert hordoz magában – ez reális. Ez akár neurotikusan fejeződik ki, akár tudatosan, de kifejeződik.
Igen, reális ez a vonzalom. Főleg azért, mert sajnos általában azt lehet mondani, hogy ez a vonzalom, ez a pénzhez való mohó, sötét, különös kapcsolat gyakorlatilag a teljes tudatlanságot jelenti. Mert abban a pillanatban, amikor a barát kezében látható pénzre ragad az ember szeme, akkor az azt is jelenti, hogy az fontosabb, mint a barát. Abban a pillanatban. Aztán lehet, hogy azután már nem, de abban a pillanatban igen. Tolkien írja le ezt gyönyörűen „A gyűrűk urá”-ban.

Hazudni fog…

- Az ember tudja, hogy mennyire irigy, ha tudja. Mennyire szeretné, hogy az a pénz is az ő zsebében legyen, ami a másik zsebében van! Ha az ember szembenéz azzal, hogy semmi pénz nem elég… – hogy lehet ezzel szembenézni?
Ez mindig konkrét. Tehát mondjuk, maga elvállal egy munkát tíz forintért, és hármukat bevonja ebbe a munkába. Megkérdi tőle meg tőle, hogy „Te azokat a részfeladatokat mennyiért csinálnád meg?” Mondjuk ő azt mondja, hogy három forint, ő azt, hogy nyolc, ő meg azt, hogy öt. Most akkor mi történik? Azt mondhatja: „Ne hülyéskedj, fiacskám, hát tíz van összesen.” Ha elárulja. Mert általában az van, hogy nem árulja el, mennyi pénzt kapott, hanem azt mondja: „Te hármat akarsz, hát az a munka lószar, maximum 50 fillér.” Ám annyiért ő nem vállalja. „Na jó, legyen nyolcvan, passz.” Megegyeztek.
Végigmegyünk. Kiderül, maga a tíz forintból lehetőség szerint a legtöbbet akarja megtartani, s nekik a lehető legkevesebbet akarja fizetni. Ha sikerül őket egy üzletre így rávenni, akkor magának viszonylag sok pénze marad. Soha nem fogja nekik megmondani, hogy maga tíz forintért vállalta ezt a munkát. Vagy hazudni fog…

Függőségi viszony

– Így mennek az üzletek. Tehát, vagy hazudni fog, azt mondja „ötöt kaptam”, vagy azt mondja „Neked mi közöd hozzá, kötöttünk egy megállapodást, itt volt a munka, megegyeztél abban a nyolcvan fillérben…”
Na most itt meg lehet állni egy pillanatra. Milyen is a viszony kettejük között. Egy olyan függőségi viszony, amelyben ő tudni fogja, hogy maga birtokon belül van, nem osztja meg vele a legelemibb információt, nem osztja meg a méltányosság szerinti megegyezésnek az alapjait, nem közli vele, hanem megtart magának valamit mindig. Hatalmat. Ebben a viszonylatban egy függőséget hoz létre. Ő attól a perctől kezdve magától függ. Miért? Mert maga hazudott.

A munkaszerző része

Mert mi történik akkor, ha maga megmondja: „Itt egy meló, tíz forintért elvállaltam, találjuk meg azt a méltányos megosztást a munka elvégzésének arányában, amit helyesnek érzünk. A munkát én szereztem. Munkát szerezni azt jelenti, hogy a tíz forintnak minimum 20%-a az enyém. Mert munkát szerezni az munka. Tehát 20%-ot levonok. Beleegyeztek-e abba, méltányosnak tartjátok-e, hogy a tíz forintból kettő ab ovo az enyém?”
Ti azt mondjátok – mert kell a munka és nincs pénzetek –, jó. Vagy belátjátok, hogy tényleg így van, és méltányos, hogy ennyi járjon. Ezek után meg kell nézni, hogy melyik munka mennyit ér. És milyen. És aki a munkát hozta, föl kell ajánlania, hogy „te kapod a húsz, te kapod a harminc, te a „mittudomén” hány százalékot… Mit szóltok ti ehhez?”
De bevonva mindannyiukat ebbe a beszélgetésbe, nem ám külön-külön, hogy átverhesse őket. Szabadon maradnak tehát. Megvan a lehetőségük: elvállalni, megalkudni vagy otthagyni magát. És minden információ át van adva. Ebben az esetben az emberi kapcsolat más, mint az első esetben, amikor „Neked ahhoz semmi közöd”.

MAKONA-minta

– A kettő között nagyon nagy a különbség. Amikor a MAKONÁ-ban a kezdő fiatalokkal dolgozni kezdtünk, előkészítettem a munkát, letettem az asztalra: „Ez a munka tíz forintot ér, itt a szerződés, ez a határidő. Ebből ennyi a MAKONÁ-é, mert azt ugye fenn kell tartani. Ennyi az, hogy előkészítettem ezt a munkát, és ezt én fogom megkapni. A többi a tiéd. De a minőségnek elsőrangúnak kell lennie, a határidőt be kell tudni tartani, és ha bármi kérdésed van, akkor fordulj hozzám. Viszontlátás…”
Noha nem feltétlenül kellett volna így csinálni. Hanem úgy kellett volna csinálni, és így csinálja sajnos majdnem mindenki, hogy ezt mondja: „Itt van a munka, kedves Turi Attila, neked a fizetésed havi negyvenezer forint, a munkát el kell végezni elsőrangú színvonalon, hiba nélkül, határidőre. Ezért a fizetésért...”
Ez azt jelenti, hogy a bevételnek – akkori állapotban – körülbelül 35%-a jutna a MAKONA rezsijére és egyebekre. A többit én hazavittem volna. De nem az volt a célom, hogy mondjuk otthon kétszáz millió forintom legyen. Hanem más. Sokféle célom volt, de nem a pénz. Noha nagyon fontos, hogy pénzt keressek.
Miért? A kezdő építésznek egy rongyos gatyán kívül semmije sem volt. Én hajdan három gyerekkel még albérletben laktam. Ezt nem akartam látni még egyszer. Mert én tudtam, hogy ez mit jelent. Ezeknek az embereknek ma lakása van, háza van, autója van, élete van. És négy gyereke, mondjuk a Turi Attilának, akiről beszélgettünk. Nem egykével szórakozik, nem hagyta ott a feleségét…

Vállalkozói tudat

– Még mindig a pénzről beszélünk, nem másról. A pénz szerepe ebben a történetben más, mint abban a történetben, amikor valaki hazaviszi a pénzt vagy befekteti azt újra. De abból az alkalmazott, aki ott egy meghatározott összegért dolgozik, az nem is tudja, hogy azt hova fekteti, hogyan csinál a pénzből pénzt, vagy egy másik vállalatot. Ebben az esetben, amit az előbb elmeséltem, ezek az emberek mindent tudnak. Tehát mindenről tudnak.
Amiket az előbb elmondtam, tehát a munkáltatásnak ezt a formáját, ez természetesen csak az én szakmámra, és csak a MAKONÁ-ra igaz (mert mondjuk egy fogaskerék előállításánál ez nem egészen így működik). Így próbáltam én már az első lépésben is egy alkalmazotti tudat helyett egy vállalkozói, tehát egy felelősséggel működő vállalkozói tudatot adni az egyébként szellemileg alkalmazottaknak.
Egyben biztos vagyok, hogy a jövedelem és a tulajdonviszony között van egy érzékeny, egy neuralgikus viszony. Egy kapcsolat, amellyel tudni kellene valamit kezdeni ahhoz, hogy az emberekben egy kreativitás felébredjen. Egy belegondolás, egy felelősségérzet, hogy ne csupán a félelem és a fegyelmezés legyen az, amellyel a munka fázisait egymással összeköti. Ez nem könnyű dolog.

Kockázatvállalás

– A kivitelezésnél például, ahol van gyakorlatom, nagyon sokat számít, hogy a munkásoknak másként nem lehet pénzt adni, mint fizetést. Nem lehet megoldani ezt: „Gyerekek, ekkora zsozsóért dolgozunk, s ezt majd én köztetek szétosztom”. Ez így nem működik. Nem lehet szavatolni így jövedelmet ebben az esetben. Túl nagy kockázatot rárak az ember egy melósra, hogyha sír-nevet alapon „Gyerekek, dolgozhattok ezen a házon egy évig, és majd meglátjuk, hogy kaptok-e pénzt”. Azt a kockázatot a vállalkozónak kell viselnie, hogy ő fizeti az embereket, és kereskedik akkor, ha neki nem fizetnek.
Azonban a munka minőségén igenis eszméletlen sokat javít, ha a munkást megfelelő időben, megfelelő módon tájékoztatják arról, mit épít, mi a célja a tevékenységének. Tájékoztatják. Annyira, amennyire érdekli, vagy amennyire muszáj, hogy átlássa a folyamatot. Tehát nem csak ugatnak vele, és nem csak parancsokat osztanak ki, hanem bevonják a dolog szellemi, fizikai tartalmába.

 

A riportot  Naszályi Nóra és Kántor Miklós segítségével készítettem